Kedves Attila!
amióta elmentél,
kegyetlen a tél,
tüdőgyulladásban fekszik a nyár,
és szüntelenül zokognak
a csontjaidról beszélő tehervonatok,
szeretném tudni,
hogy vagy?
meleg-e a földtakaró?
tudod,
hogy örökre nyugtalan a Mama,
mert éhen mentél ki az állomásra,
de hiába mondanád,
tudom,
akit a sír szája megcsókol:
csontig lehányja ruháját,
összefekszik a földdel,
és halál fogan tőle
a föld koporsóméhében.
Szomorú a késmadár,
ablakomat telesírja könnyel,
József Attila lázasan forog
odalenn a földben.
Szomorú a késmadár,
eljön hegyen-völgyön,
József Attila sebe fáj!
átüt a gézföldön.
Mennék hozzád Attila,
de nem tudok,
mert tele vagyok földdel,
és annyi halált főz még számunkra
jövőnk fáradhatatlan asszonya,
hogy hányingert kapnak a temetők,
és kriptatorkukból visszajönnek
a vérrel megkent deszkafalatok,
és tudom,
hogy az édesanya-fák
ágkarján ülő gyermeklevelek
sírásukkal nekem üzennek,
hogy nemsokára eljön a késmadár,
és átszúrja a szívem.